Mindig tudtam, hogy egyszer el kell engedjelek. Hogy egyszer majd úgy mész el, hogy tudom, többé nem jössz vissza. Hogy meg kell tanulnom, milyen a nélküled. De arról fogalmam sem volt, hogy ez ennyire hirtelen fog történni. 

Nem haragszom. Rád semmiképp sem. Inkább csak magamra, mert tudom, te nem ígértél semmit, mégis mindent megtettél. Én viszont gyenge voltam. Te tettél azzá, de nem hibáztatlak. Nem hibáztathatlak. Magamat hibáztatom, amiért ezt hagytam. Amiért hagytam, hogy beköltözz testem minden porcikájába, hogy meghatározz engem; hagytam, hogy jobban szeresselek, mint önmagam. Ezeket mind hagytam.

Te pedig elhagytál. 

Tudom, hogy erős vagyok. Meg azt is, hogy egyszer minden rendben lesz. Hogy pár év múlva már nem fogok így érezni. Hogy teljesen jól leszek. 

De néha én is szétesek egy kicsit. Amikor a sors ennyi rossz dolgot küld az életembe, kell egy kis idő. Hogy megálljak, hogy összeszedjem a gondolataimat, majd saját magam is. Ez minden. 

Miért bizonygatjuk azt, hogy jól vagyunk, amikor valójában teljesen másra vágyunk? Miért féljük lecserélni a megszokottat valami ismeretlenre, de sokkal csodásabbra? Miért nem adjuk meg magunknak az esélyt boldogságra?

Lassan kezd tudatosulni bennem, hogy bármiről is legyen szó, csak és kizárólag magamra számíthatok. Csak a saját megérzéseimben bízhatok. Nem számítanak az évek, az emberek nyugodt szívvel szúrnak hátba... és még mosolyognak is közben.

De egyszer majd én is mosolyogni fogok. 

Nem vehetem fel vele a versenyt... és nem is akarom. De mégis itt van ez a rohadt gombóc a torkomban, és azt kívánom, bárcsak te is itt lennél. 

Hiányzol.